Hétfőn elmentünk a kontrollra a körzeti orvoshoz,ahogy kérte,megmutatni Levi fülét. Jaj de nem akaródzott Levinek ez a dolog,sírt útközben,és folyamatosan azt hajtogatta,h nem akar menni. Álmos is volt, nyűgös is..
Aztán a váróban már nem sírt,csak bújt belém,az ujja folyamatosan a szájában volt. Behívtak,egy szó nélkül jött mellettem,majd mikor mondta az orvos,h megnézi a fülét,rémülten lépett oda hozzá,de engedte,h belekukkantson a fülébe. Aztán a másikba is. Mikor a torkát akarta megnézni,lassan nyitotta a száját Levi,továbbra sem volt egy hangja sem,de a szája remegett félelmében. Pedig sokszor elmondtam Neki,h csak bekukucskál a fülébe a doktorbácsi,de szegényem szerintem felkészült a legrosszabbra. :)
Minden rendben,mehetünk oviba. :))
Este bepakoltam a tiszta váltó ruháját a táskájába, és készülődtünk a fürdéshez. A szokásos higiéniai szertartást készültünk elvégezni,mikor észrevettük,h valami nincs rendben a kukaccal. Nehezen mozgatható a bőr,de azért megcsináltuk. Igen ám,de akkor elkezdett pirosodni,majd vörösödni,ezután rögtön duzzadni,feszülni. És már sírt is Levi,h fáj. Nem is mertünk hozzányúlni,pánikba estünk,nem tudtuk mit csináljunk. Úgy hagytuk, reménykedtünk benne,h ha nem mozgatjuk,egy éjszaka alatt rendbe jön.
Reggel sírva ébredt Levi,h fáj neki. Pánikszerűen rohantunk a szobájába,és mikor megláttuk,h még csúnyább és feszesebb,mint előző este,Zoli mondta: kórház. Jó,én elviszem,már rohantam le öltözni.
A gyomrom úgy összeugrott hirtelen,csak hebegtünk, kapkodtunk mindketten.
Az úton eszembe jutott,h inkább a körzetihez kellene vinni,de Zoli határozottan mondta,h nem,kórházba. Persze nekem is megnyugtatóbb volt ez,mert úgy gondoltuk,h nagy baj van,és a körzeti úgyis elküld a kórházba,így egy utat megspórolunk.
A kocsiban végig sírt Levi,h nem akar a kórházba menni,szegény az utóbbi időben elég sokat volt ott,és nincsenek túl jó emlékei róla.
De nagyon fegyelmezettem jött mellettem,kézen fogva,csak a szeméből potyogtak a könnyei. Amikor beléptünk a kórház kapuján,már zokogott,de Édesem akkor is csak szépen jött mellettem. Hiába mondtam bármi (szerintem) megnyugtatót,nem nyugodott meg semmitől.
A sürgősségin igazítottak útba,egy kis téblábolás után meg is találtuk,h hová kell menni.
A doktornőnek mondtam,mi az ábra,mire határozottan közölte,h miért nem a körzetihez mentünk,ide beutaló kell. (Pfff...) Mire én: akkor most menjek vissza? -Nem,nem, megvizsgálom. Szerintem látta rajtunk a rémületet,csak azért vállalt be.
Levikém egy hang nélkül hagyta,h levetkőztessem,közben a doktor néni nyugtatta,h "nem nyúlok hozzá,csak megnézem."
Első blikkre felszisszent a doktornő,ami ránk nézve nem volt túl biztató... Majd közölte,h "..ödémás,írok fel ecsetelőt,krémet,és 2-3 nap múlva meggyógyul." Én csak tátottam a szám,h ennyi? Nekem már a sebészeti beavatkozás lebegett a szemem előtt,mert persze idegességemben a legrosszabbra gondoltam. Nem is beszélve Zoliról.
Levi leszállt az vizsgáló asztalról és rémülten kérdezte: "kész???" én pedig boldogan mondtam,h igeeeeen!! :)
Na aztán otthon elkezdett járni az agyam,h ez mitől lehetett. Kezdetektől fogva az antibiotikumra gyanakodtam,h biztosan ez egy mellékhatás. Mert az utóbbi két betegségére szinte folyamatosan antibiotikumot szedett,ami nekem nem tetszett kezdetektől fogva,de hát ha csak ettől gyógyul meg,akkor nincs más választás.
Aznap este telefonáltam az óvodába,h mi a helyzet,és az Óvónő azt mondta,h "ja,igen,az én gyerekeimnek is volt a gyógyszeres kezelés után...!"
Hát ez nagyszerű...
